A Plakát- és Kisnyomtatványtár legjelentősebb gyűjteménye a grafikai plakátgyűjtemény.

Az első magyarországi grafikai plakát az 1885-ös Országos Általános Kiállítást hirdette, alkotója Benczúr Gyula. A műfaj elterjedése, önállóvá válása természetesen nem egyik napról a másikra következett be: az 1900-as évek elejére alakult ki az a viszonylag egységes nyelvezet, amely a későbbi, modern plakátokra is jellemzővé vált.

A képes plakát a kor lenyomata, művészi és társadalmi értelemben is. Az alkalmazott kifejezésmódban tetten érhetőek az éppen uralkodó stílusok, divatok. Egy – (többnyire) művészeti kérdésekben járatlan – megrendelő igénye és a grafikus ihlete, elképzelése találkozik a plakát születésekor, és jó esetben a művészi szabadság megtartásával vagy – még egészséges – kompromisszum árán alakul ki a végeredmény. A műfaj képviseletében azok az alkotók emelkedtek ki, váltak elismertekké, akik nemcsak kis kirándulásként kóstoltak bele a plakátkészítés rejtelmeibe, és akiknek munkáiban a személyesség, az egyediség, az ötletesség és a kifejezőerő is jelen van, mint például Bíró Mihály, Bortnyik Sándor, Faragó Géza plakátjain.

A művészi érték mellett nem elhanyagolható az a pótolhatatlan információhordozó szerep sem, amelyet a kulturális élet, a kereskedelem, és a politika krónikásaként tölt be a grafikai plakát. A két első funkció már a kezdetektől jelen volt, politikai szerepe a Tanácsköztársaság idején erősödött fel először, és különösen dominánssá az 1950-es években vált. A mindenkori hatalom jó eszköznek találta a képes plakátot propaganda-céljai megfogalmazására, az irányított véleményformálásra.

Ma sokan megkérdőjelezik, latolgatják a plakátművészet túlélésének esélyeit. Nem véletlenül, hiszen korábban a képzőművészet volt az alap, a bölcső, ahonnan a művészek a plakát kifejezőerejét merítették. A mai plakátok zöme tömegtermék: a fotó, sőt, mindinkább a televízió kimerevített reklámképeinek nyelvezetével szól a fogyasztóhoz. Azonban a képzőművészeti vonal folytonosságát is megtaláljuk még néhány kulturális, leggyakrabban, színházi vonatkozású plakáton.

A plakát „az utca művészete” – és itt az utcára ne csak az üzenet átadásának puszta színtereként gondoljunk. A helyszín ugyanis predesztinálja a plakátok sorsát is: hiszen a gyorsan változó hirdetések világában az aktualitását vesztett információ elveszíti jelentőségét. A plakát fölé egy másikat, újabbat ragasztanak, letépik. Az idő múlásával azonban egyre nő az igény az egykori „értéktelen”, színes utcadísz megidézésére. Ezért nagy jelentőségűek azok a közgyűjtemények, amelyek a – sokszor óriási – méretből adódó tárolási, raktározási gondok ellenére is feladatuknak tekintik ennek a dokumentumtípusnak a megőrzését, és hozzáférhetővé teszik azokat a kutatók és a nagyközönség számára is.

A Plakát- és Kisnyomtatványtár grafikai plakátgyűjteménye a magyarországi legteljesebb állomány: kb. 80 ezer az egyedi plakátok száma, a többespéldányokkal együtt mintegy 120 ezer grafikai plakátot őrzünk.

Az 1885-1957 közötti időszak plakátjai teljes egészében elérhetők már az OSZK elektronikus katalógusában. A további időszak plakátjai között az eligazodást 1996-ig cédulakatalógus segíti, amelyben név, cím és téma alapján lehet keresni. Az 1996 utáni grafikai plakátokról az un. helyrajzi naplóból és a könyvtárosoktól tájékozódhatnak a kutatók.

Folyamatos a plakátok digitalizálása is, jelenleg a kezdetektől 1926-ig terjedő évek grafikai plakátjainak digitális képanyagát tesszük elérhetővé.