| dc.description | Babits Mihály költő, műfordító, elbeszélő, esszéíró, az MTA l. tagja (1940). A két világháború közötti magyar polgári irodalom egyik irányítója, a Nyugat első nemzedékének egyik kiemelkedő képviselője. Apja királyi táblabíró volt. A pécsi cisztercita gimnáziumban, majd 1901-től 1905-ig a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán tanult és itt, Négyesy professzor stílusgyakorlatain kötött egész életre szóló barátságot Kosztolányi Dezsővel, Juhász Gyulával és Oláh Gáborral. 1902-től kezdve különböző lapok és folyóiratok közölték verseit és műfordításait. 1905-06-ban gyakorló tanár a bajai cisztercita gimnáziumban, 1906-ban szerezte meg a magyar-latin szakos tanári oklevelet. 1908-ig Szegeden, majd 1911-ig Fogarason tanított. Ehhez az időszakhoz fűződnek első nagyobb irodalmi sikerei: a nagyváradi Holnap antológia 1908-ban és 1909-ben közölte legreprezentatívabb verseit, az 1908-ban megindult Nyugat állandó munkatársa. 1909-ben megjelent első verseskötete (Levelek Irisz koszorújából). 1911-16-ban az újpesti, aztán a budapesti tisztviselőtelepi, végül a Munkácsy utcai gimnáziumban tanított. Az I. világháború kitörését ellenérzéssel fogadta és 1915-től kezdve több pacifista szellemű versben adott éles hangot békevágyának: Ezekkel a költeményeivel, különösképpen a Fortissimóval (amely miatt 1917-ben elkobozták a Nyugatot) annyira magára haragította a hivatalos Magyarországot, hogy kénytelen volt lemondani tanári állásáról. Nagy lelkesedéssel üdvözölte a háború végét jelentő polgári forradalmat, majd a köztársaság kikiáltását is. 1919. máj.-tól az egyetemen a világirodalom és modern magyar irodalom tanára. De már a Tanácsköztársaság idején meghasonlott önmagával, újra befelé fordult, a Tanácsköztársaság bukása után megfosztották katedrájától, tanári nyugdíjától és egyéb megaláztatások érték. 1919 őszén közzétette Magyar költők ezerkilencszáztizenkilencben c. tanulmányát. A l'art pour l'art esztétika fő hirdetőjévé vált, ez határozta meg írói, irodalomirányító magatartását; a hivatalos, akadémikus irodalomtól elkülönülő, humanista módon gondolkodó, de a baloldali tendenciák harcait nem vállaló polgári írói tábor vezetője lett. Ezentúl kizárólag az irodalomnak élt. 1921-ben feleségül vette Tanner Ilonát (Török Sophie költőnőt). A házasságát követő évtől kezdve változó társszerkesztőkkel (köztük 1930-tól 1933-ig Móricz Zsigmonddal) együttműködve, majd 1939-től egyedül szerkesztette a Nyugatot, 1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátora. E kettős pozíciója révén igen nagy befolyásra tett szert a magyar irodalmi élet irányításában. 1930-tól a Kisfaludy Társaság tagja. Sok fiatal író - Illyés Gyula, Gelléri Andor E., Szabó Lőrinc, Pap Károly stb. - útjának volt az egyengetője, de József Attila tehetségét - részben személyes természetű sérelem miatt - csak élete végén ismerte el. A 20-30-as években is alig múlt el esztendő anélkül, hogy egy vagy több könyve ne jelent volna meg. 1938-ban súlyos gégeműtétet hajtottak végre rajta. Egyre súlyosabbá váló betegsége ellenére is folytatta a munkát. Közben a fasizmus és a II. világháború veszélyének fokozódása mindjobban kimozdította elszigeteltségéből, és egyre határozottabban, egyre élesebb hangon fordult szembe az embertelenség erőivel. A Jónás könyve (1938), költői pályáját lezáró verses remekmű, már nyílt szembefordulás a fasizmussal és bátor önbírálat is: a világtól, a politikától elzárkózó művészi magatartás elítélése. Gégerákban halt meg. Irodalmunk egyik legnagyobb formakultúrájú költője volt. Formai cizelláltságú költeményei, a dunántúli dzsentrivilág és a lateinerréteg századeleji pusztulását ábrázoló regényei és novellái, valamint tanulmányai, ez utóbbiak vitatható szempontjaik ellenére is, a magyar irodalom és próza történetének jelentős állomásai, műfordításai nyelvi gazdagságát és nagy nyelvművészetét mutatják. Lefordította Dante Divina Commedia c. művét. (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon) | |
